Múlt hét végére kicsit enyhült a hőség (30 fok körül van), cserébe viharos a szél. Eső nincs, csak a por és a szemét kavarog az utcákon, kiadták a riasztást erdőtüzekre is. Ebben a száraz szélben indultam a koncertre vasárnap este, gondoltam, szegény Yo-yo Ma-t is majd jól elfújja, de szerencsére nem. Már maga a színház is megér egy látogatást, főleg naplementekor. Az Akropolisz oldalába vájták, úgyhogy előadás közben a kivilágított Parthenon néz le a közönségre. Jó sok a lépcső (full márvány), és belül a sorok meglepően meredeken emelkednek, úgyhogy a felső sorok is jól látják az előadót. Nagyon sokan voltak, teltház volt, és a segítők nem győzték terelni és a lépcsőkön fel-le támogatni az embereket.

Aztán kilenc után kicsivel megérkezett a művész feltűrt ingujjban a csellójával, integetett kettőt, majd minden további teketória nélkül belekezdett. Az idő ott szerintem meghajlott. Bach tekervényes zenéje szerteindázott és körbefonta az ókori romokat. Az ókor, a barokk és a 21. század egy pillanatra összeért és egészen különleges volt. Aztán az idő visszazökkent.

Itt ülök csillámló sziklafalon, az üléssorok támla és karfa nélküli márványpárkányok (párna van), és baromi kényelmetlenek. Szektorok vannak, igazából az egész inkább focimeccsre emlékeztet, mint komolyzenei koncertre. Ez az érzés a fegyelmezetlen közönségnek köszönhetően végig megmarad, jönnek-mennek, pakolnak, isznak, beletapsolnak. Elég nehéz átszellemülni. A művész közben fejből nyomja a több, mint két órás repertoárt. Még egy pohár vize sincsen. Bach szvitek.  Őszintén, az előadón kívül valószínűleg elég kevesen tudják megkülönböztetni őket egymástól a közönség soraiban. Én sem. A kültéri koncertek szokásos bája itt is jelen van: hol egy kabóca kel versenyre a csellóval, hol egy kitartó kutya ugat be a színházba, hol szirénák szállnak be valamelyik mollba. Yo-yo Ma itt-ott szinte beleszövi az előadásba ezeket, fintorog, mosolyog, hangosabban, vagy rockosabban játszik, látszik, hogy kapcsolódik a külvilághoz és a közönséghez.

Időnként elkalandozom. Amfórával sétáló tógás nőket képzelek az Akropoliszra, akik hallgatják ezt a modern zenét, ami nekünk már klasszikus. Aztán visszatérek a jelenbe, mert egymás után ketten is rosszul lesznek. Nem világos, hogy Bach ütött ennyire, a meleg, vagy agorafóbiájuk van (ah). Mindenesetre a készenléti mentősök fellocsolják, majd óvatosan kitámogatják őket. Közben Yo-Yo Ma rendületlenül indázza a tételeket, egyiket a másik után, nem semmi bicepsze lehet. Éjfél előtt nem sokkal lesz vége, addigra a közönségből elég sokan feladják. A ráadást már én sem bírom idegekkel, egy öttagú kórus jelenik meg és oly hangnemben énekelnek, hogy menekülnöm kell. A színházon kívül Athén éjszakai élete pezseg, ahogy hazafelé veszem az irányt. Élmény volt (hihetetlen, de élmény) és nagyon szeretnék máskor is menni.