A vértől csöpögő késre meredek és még káromkodni is elfelejtek. Elrántom a kezem a deszka fölül, hogy ne vérezzek össze mindent. Így is olyan, mintha lemészároltam volna egy kiló zöldséget, bár valójában pont ez történt csak vér nélkül. A vegánok erről miért nem beszélnek soha? Szorítom a sebet a mosogató fölött és azon lamentálok, hogy 1) hogy tud ilyen sok vér folyni egy ilyen kicsi vágásból, 2) mennyinek kellene kifolynia, hogy mondjuk, elájuljak. Lehet, hogy ez már maga a delírium, úgyhogy inkább gyorsan bekötöm és folyatatom a főzést. Lecsót csinálok.

Nem vagyok egy konyhatündér, tudok főzni, de sokáig tartott, hogy olyan főzzek, ami ízlik. Sütni jóval hamarabb megtanultam, jobban is szeretek. A lecsófőzés azonban annyira a nyárhoz tartozik, mint a tömlős kempingsajt és a szúnyogcsípés. Az illata visszarepít az időtől idillikusra fakult nyarakhoz, a balatoni MÁV üdülőkhöz és a Mama lépcsőjére, amikor őszibarackot ettünk, előrehajolva, a leve a két lábunk között a kőre csöpögött. Szinte állandóan befőztünk: lekvár, szörp, savanyúság, befőtt (pálinka). Mindez a 80-as, 90-es években jóval azelőtt, hogy a kézműves vagy a házi menő lett volna, pusztán azért mert nyáron sok volt valamiből, télen meg semennyi. Ez valamilyen biológiai késztetés lehet, hogy felkészüljünk a télre, és lehet, hogy a lecsófőzésnek is ezért van ilyen terápiás hatása.

Mindenesetre rám jött a késztetés, és mivel előrelátóan bedobtam egy háló paprikát a bőröndbe legutóbb, nekiálltam a mészárlásnak. A lecsófőzés leginkább megnyugtató része a darabolás. Kell egy jó éles kés és egy bejáratott módszer, és máris a flow-ban van az ember. Az éles késnek persze az az előnye, ami a hátránya: jól vág. Nem lehet több dolgot egyszerre csinálni, vagy úgy jár az ember, mint én: véráldozatot mutat be Hérának. A lecsóm nyomokban, a véren kívül, görög elemeket tartalmaz, például olívaolajat, amit a főbérlőm készített be nekem még a beköltözéskor és a saját termésükből van. Erre halmozom a feldarabolt zöldségtetemeket és rottyantom össze. A mi családunkban egy kis krumplival esszük, csak annyi kell bele, hogy a szaft sűrűbb, az ízek pedig tompábbak legyenek. A tejfölt görög joghurttal helyettesítem, hiszen ha a tzatziki és a tejfölös uborkasaláta szinte testvérek, akkor itt is működni fog. Működik is, kiválóan. Még sajog az ujjam, amikor belapátolom a lecsót, ropogós héjú kenyérrel tunkolom szégyentelenül. Idén is megvolt  a nyár.